10. rész: Lembongan, és Penida szigeteken, és búcsú Balitól

Izgatottan ébredtünk, mert ma arra készültünk, hogy áthajózunk Lembongan szigetére, hogy az utolsó 4 napot ott töltsük. Nos, elmondanám, hogy a hajózás, mint olyan, nem szerepel a kedvenc elfoglaltságaim között. Mindent, ami billeg, azt el szoktam kerülni. Azonban az Indiai-óceánt mégsem akartam átúszni, így némi deadalon tablettával felszerelkezve hősiesen megindultunk. Dani, az egyik szervező jött velünk. Azt mondta, hogy csodálatos helyre megyünk, a szálloda az egyik legjobb a szigeten. A reggeli őrült forgalomban, az utolsó pár száz métert inkább gyalog megtéve érkeztünk el Denpasar új kikötőjéhez.  Rendkívül impozáns létesítmény tárult a szemünk elé. Modern légkondis váró, sok hajót befogadó dokkok, sok-sok segítő terelte az embereket a számukra megfelelő hajóhoz. Még jó, hogy „rendesen” felöltöztem, – gondoltam – mégiscsak magasabb színvonalú helyre megyünk.  Na, ez az állításom, hamar megdőlni látszott.

A hajó, amivel utaztunk olyan 80 személyes volt, elképesztően szűk ülőhelyekkel. Alig tudtam magam beszuszakolni a helyemre. A térdemet folyamatosan nyomta az előttem lévő ülés, ráadásul a fehér nadrágomat befogta feketére. Mindig elfelejtem, hogy itt az én 170 centimmel is magasnak számítok. Úgy 40 percig hasítottuk a hullámokat, amit a gyógyszernek hála elég jól bírtam, ellentétben az előttem ülő lánnyal, aki bizony ki-ki dobta a rókabőrt az ablakon.  Végre megérkeztünk, és nagyon lestem, hogy hol vannak a dokkok, hová fog kikötni a hajó. Na, hát az nem volt. Szépen megfordult és kitolatott a partra, ameddig tudott, és mindenki a felhajtott motorok melletti, kb. 20 cm széles lelépőről közvetlenül a vízbe szállt ki. Hát, ezt látva, cipő levesz, nadrág feltűr, már ameddig ez lehetséges, és bele a combközépig érő vízbe. Elegáns megérkezésnek ezt nem annyira nevezném.

Felkaptattunk az útra, hogy tovább utazzunk a hotelig. Ez sem volt egyszerű. Fent egy kisteherautóhoz hasonlatos alkalmatosság várta az utasokat, amit én nemes egyszerűséggel csak rücsögőnek neveztem el. Erre kellett felkapaszkodni. Az utazás rendkívül kényelmetlen volt, mert az utak – amennyiben ezeket a járatokat, ami a szigetet behálózta útnak lehet nevezni- enyhén szólva is kátyusak voltak, és elképesztően keskenyek.

Na, zötykölődtünk egy darabig, majd megállt a rücsögő, hogy szálljunk le, mert innen gyalog kell tovább menni. Ugyanis egy tengerszoroson kellett átkelni, amin egy híd ívelt át. Itt csak a motorosok fértek el, és természetesen a gyalogosok. Szóval fogod a cuccod, és gyalogosan átballagsz a hídon. Mondjuk nekünk szerencsénk volt, mert csak 1-1 hátizsák volt nálunk, a bőröndök Balin a szálláson maradtak, de voltak, akik bőröndökkel jöttek.

Amikor átértünk a sárga hídon, egy másik rücsögő várt, az már a Secret Point hotelé volt. Úttalan utakon, de végre megérkeztünk, és egy csoda tárult a szemünk elé. Helyes kis kunyhócska volt a szállásunk. Terasz, kilátással a tengerre, egy szobácska ami majdnem csak egy baldachinos ágyból állt, és egy fürdőszoba.

Még jó, hogy csak kevés cuccunk volt, mert itt is ennyi volt az összes pakolós hely.

A kert, a medence csodás. Az étkező a víz felett. Gyorsan be is vetettük magunkat a vízbe, hogy felfrissüljünk, majd ebédelni mentünk.

Egyszer csak furcsa, eléggé hangos, kattogó hangot hallottam. Danit kérdeztem, hogy ez meg mi? Tökéletes nyugalommal válaszolta: Gekko. Hogy mi? GEKKÓ????? Atyaég! Mekkora lehet, hogy ilyen nagy hangja van? Innentől kezdve igencsak éberré váltam minden mozgásra éjjel-nappal.

Danitól elbúcsúztunk, és a környék felfedezésére indultunk.  Itt a szigeten a szélsőségek még inkább jelen voltak. A gyönyörű hotel kerítése mellett már ezt találtuk.

Miután a csapvizet még fogmosásra sem használhattuk, boltot kellett keresnünk. Találtunk is a közelben egy kulturált helyet.  Viszont, amikor kijöttünk az üzletből, a lépcsőről már ez a látvány fogadott.

Kis furcsaság még, hogy a legtöbb bungalónál a mellékhelyiség úgy volt kialakítva, hogy nem volt teteje. Sem plafon, sem tető nem volt a WC és a zuhanyzó felett. Értem én, hogy meleg van, meg minden, de mondjuk, ha a gekkó be szeretne oda nézni? És az utolsó két napon végig esett az eső. Na, most ezt is nehezen képzeltem el, hogy esik, miközben ülök a budin Szerencsére a mienk nem ilyen volt.

Másnap reggel kirándulni indultunk Penida szigetére.  A megbeszélt időpontban a recepciónál vártunk, hogy elvigyenek minket a kikötőbe. Már gyanús volt a dolog, amikor a recepciós fiú (mint később megtudtuk a kisfőnök) a motorja kulcsát vette a kezébe. Csak nem motorral megyünk? – hasított belém a gyanú. A kisfőnök odakiabált egy másik srácnak, aki szintén egy motorkulccsal is jelent meg. Na most, a kisfőnök azon nagyon kevés balinéz embercsoporthoz tartozott, aki valóban nagydarab volt. Nem is láttam többet ilyet. Viszont a másik srác a szokásos 150 cm és 40 kilós átlagot testesítette meg.  Nekem a vékony fiú mögé kellett felszállnom, és bizony erősen kellett gondolkodnom azon, hogy mibe is kapaszkodjak. Valószínűleg normál tempóban mentünk lefelé, de nekem ez bizony száguldásnak tűnt. Többször voltam kénytelen Mihály arkangyallal felvenni a közvetlen kapcsolatot, és kérni a védelmet, különös tekintettel a kanyarokra.

Végre leértünk a sárga hídhoz, hogy ott hajóra szálljunk. Persze okulva a tegnapi hajós kalandokból, ma már kényelmes nadrágban, papucsban indultam el. Viszont a hajó a tegnapihoz képest igencsak lélekvesztőnek tűnt. Mondjuk a Balatonon még csak-csak, de itt? Mindegy, kaland az élet, felszálltunk. Mit kiderült pár búvárkodni vágyó fiatalt vitt, mi csak „vendégek” voltunk. 15-20 perc „hánykolódás” után megérkeztünk Penida szigetére. Persze itt is a vízbe szálltunk ki nehezítve azzal, hogy nem tudott a hajó megfordulni és betolatni, hanem szemből közelítettük meg a partot. Nem elég, hogy a vízbe kell érkezni, de így a hajó elejéről, ami minimum 2 méter magas, ugrani is kellett. Na, de hála a 65 évem ellenére is jó kondíciómnak, sikeresen abszolváltam a feladatot.

Dani azt mondta, hogy valaki várni fog minket a parton, aki autóval elvisz a lefoglalt helyekre. Ez egy előre egyeztetett és kifizetett kirándulás volt, ami tartalmazta a hajójegyet, az autót sofőrrel, a belépőket mindenhová, hűtött italokat és ebédet. Eddig ez mindig így is volt.   Jött is elénk egy helyi férfi, zöld kötött sapkában és egy viszonylag jó, klímás autóhoz vezetett. Elindultunk. Na most, még egyszer az utakról. Megmértem (leléptem) 2.5 m széles volt, amin szembe is jöttek. Ez akkor volt igazán érdekes, ha nem volt hová húzódni, mert az egyik oldalon szikla, a másikon szakadék. De el kell ismernem, szerencsére kiváló sofőrünk volt. Végig autóztunk a szigeten, szebbnél szebb helyeken, pálmafák, banánültetvények, de bizony falvak is, ahol ismét szembesülni kellett az elképesztő szegénységgel is.

Megérkeztünk az első helyre, amit gyémánt partnak hívnak. Tele volt a parkoló, alig találtunk helyet, és máris jött az első meglepi.  A sofőrünk mutatta, hogy hol kell belépőt vennünk. Nekünk? -csodálkoztam el, hiszen minden benne volt az árban, Balin ezt a részét Gede, vagy Gyuri intézte. Mondom a pasinak, de ő csak ingatja a fejét, hogy vegyük meg a belépőt. Nagyon keveset beszélt angolul, még hozzám képest is Gondoltam, majd valahogy elszámolunk utána.  Felkaptattunk a domb tetejére, ahonnan lenyűgöző látvány tárult elénk.

Sajnos az infrastruktúra itt is hagyott némi kívánni valót maga után. Sem egy pad, sem egy hűsölési lehetőség. A belépőhöz mondjuk adtak egy kisüveg vizet, ami meleg volt, és nagyon rossz. A táj egyelőre kárpótolt minden kellemetlenségért.

Tovább indultunk a második helyre, gondoltam itt már rendben lesznek a dolgok. Nem így történt, mert a következő helyen is mutatta a sofőr, hogy hol kell a belépőt megvenni. Akkor már beleálltam a dologba, és nem hagytam annyiban. És hol fogunk ebédelni? – kérdeztem. – Ahol szeretnétek – mondta. – Hol van nekünk foglalva az ebéd? – kérdeztem másképp, mert azt hittem nem érti. – Nincs foglalva sehol. – válaszolta. Akkor már arra kértem, hogy hívja fel a főnökét, mert valami nincs rendben. Én Danit hívtam, aki ígérte, hogy utánanéz. A sofőr valóban beszélt valakivel, aki azt mondta neki, hogy semmi plusz nincs fizetve.  Ami azt jelentette, hogy a sofőr csak annyit tudott, hogy vigyen minket oda, ahová menni szeretnénk. Ezek után inkább csak a kikötőbe szerettünk volna épségben visszajutni, mert jogosan azt éreztük, hogy nagyon át lettünk verve, és örüljünk, ha épségben visszakerülünk Lenbonganra a hotelbe. Közbe elkezdett esni az eső, éhesek is voltunk, és nem mertünk csak úgy – látva a viszonyokat – beülni enni sehová. Kértük a sofőrt, hogy vigyen vissza a kikötőbe, nem megyünk vele tovább. Meg is tette, sőt addig telefonálgatott, míg ki nem derítette, hogy melyik hajó megy Lenbonganra, mert nagyon sok hajótársaság volt jelen, különböző úticéllal a környező szigetekre. Nekünk nem lett volna egyszerű kideríteni a lehetőségeket. Végül az a kishajó jött értünk amelyikkel jöttünk, mert épp akkor fejezték be a búvárkodást a fiatalok, így fel tudtak szedni minket. Visszafelé valahogy úgy csapkodtak a hullámok, hogy kb. 10 másodpercenként terített be minket egy-egy felcsapódó hullám vize.  Bőrig ázva érkeztünk el a sárga híd kis kikötőjébe, ahol szerencsére egy másik családra várakozott a hotel rücsögője, és elvittek minket is.  Végre ismét a hotelben, ahol száraz ruha, ebéd, medence és nyugalom várt. Addigra Dani is kiderítette, hogy a penidai parterei átverték őket, de mivel előre befizetett kirándulásról volt szó, a keletkezett költségeinket a saját szervezőink visszatérítették nekünk.

Még 2 napunk maradt a pihenésre, amit valóban teljes mértékben arra is fordítottunk, ugyanis ebben a hónapban teljesen szokatlan módon végig esett az eső.  A deszkásokat ez a körülmény egyáltalán nem zavarta, ugyanúgy lementek a vízre. Az óceán, a sziklák látványa még ebben az időben is fenséges volt.

Aztán elérkezett a búcsú ideje. Még egy pillantás az esti tájra, a csodás naplementére.

Reggel a szokásos rücsögőzés a sárga hídig, amin már rutinosan átslattyogtunk gyalog, ismét egy rücsögő, és le is értünk a kikötőbe, hogy visszahajózzunk Balira. A délutánt még a szálláson töltöttük, na meg a maradék rúpiánkat költöttük el. Végül este kivittek a reptérre, és éjfél körül megkezdtük a 10 órás repülőutunkat Dubai felé, ott 5 órás várakozás után következett még 5 óra repülés, és így hétfő délután landoltunk Budapesten.

Összefoglalva: lélekemelően csodás helyek, szívszorító egyszerűséggel/szegénységgel párban. Nagyon sok helyen voltunk, de természetesen mindenhová nem tudtunk eljutni. Hogy visszamennék-e? Igen! Bármikor.  De még annyi látnivaló van a földön, ahová el szeretnék jutni. Még nem tudom, hogy mi legyen a következő nagy utazás. Ha van javaslatotok, szívesen fogadok minden ötletet.  Akkor olvashattok arról is

9. rész: Skanzen, Őserdő

    Ma egy skanzent látogattunk meg. A Penglipuran nevű falut, – amit a legtisztább falunak is hívnak.

Azt mondják, hogy az egykori birodalmi korszakban minden király gyakran használta ezt a területet szórakozási helyként. Penglipuran egy nagyon egyedi falu, még mindig gyönyörű vidéki arcát őrzi, mint a múltban. Elképesztő volt megismerni egy falut, amelynek arca nem változott több száz év óta.

Egy bambusznád ültetvényt gondoznak, ami miatt békén hagyják őket a hatóságok, nagyjából hagyják, hogy a saját hagyományaik szerint éljenek. Őslakosként, akik még mindig ragaszkodnak a hagyományokhoz és a kulturális értékekhez, Penglipuran lakossága gyakran végez különféle rituálékat. A falu fenntarthatóságának megőrzése érdekében hozott tilalmak közé tartozik például a motoros járművek használatának tilalma, hogy a levegő minősége tiszta maradjon.

Hagyományosan több generáció él egy udvarban. Kívül a kapu mellett itt is tábla jelzi hány férfi hány nő él itt, és még össze is van adva, hogy összesen hányan vannak

Különálló épület (ha lehet azt mondani egy bambusznád alkalmatosságara) a konyha, és külön a fürdő, amik közösek. Egyébként minden családnak van egy-egy szobája, ahol a gyerekeikkel élnek. A szobában csak a legszükségesebbek vannak. A legdíszesebb szoba mindig a legöregebbeké.

Az öregek, akik már csak otthon vannak, főznek az egész családra. Mindenki akkor eszik, amikor hazaér, vagy megéhezik. Nincs közös étkezés, mint nálunk, csak valami vallási szertartás alkalmával.  Mondjuk ebből nem szívesen ettem volna, pedig kínálta a bácsi…

Sokan még mindig a hagyományos viseletet hordják, és nem csak itt, hanem szigetszerte is.

Meglátogattuk a fenséges Pura Desa vagy falusi templomot, amely a falura néz a kőút felső végén. A fa harang valóban ritkaságnak számít.

Ma ismét Ubudban jártunk. Meglátogattuk a Monkey Forest nevű helyet, ami egy valódi őserdőben van. 

Egy autentikus Bali templom komplexumban járunk, amely egy dzsungellel borított kis völgyben helyezkedik el, egy kis patakocskával a völgy alján. Az ősi épületek félelmetes, ugyanakkor elbűvölő összhangban vannak a környezettel. Ha eddig nem tátottam volna a számat, ez az idő most mindenképp eljött volna.  Jártam már erdőben életemben, de ilyen vegetációval még nem találkoztam. Mondjuk a páratartalom megközelítette a 100 %-ot, szóval nem fáztunk.

Mintegy 200 fős majom família él itt, melyek annyira hozzászoktak a turistákhoz, hogy vigyáznunk kell, mert a majmok nagy csoportokban is körbevehetik az embert és elvesznek minden élelmet tartalmazó táskát, sokszor élelem nélkülit is. Veszélyben vannak itt a napszemüvegek és az ékszerek, mert a majmok ezeket is szeretik kikapni az ember kezéből. Velünk semmi ilyesmi nem történt, de láttunk amint épp valaki egy pillanatra letette a táskáját, és a majom már vitte is.

Itt is megcsodálhattuk az építészeti remekműveket, amelyek közelében csak csodálatot érezhet az ember. Persze mint említettem már, én valódi áhítatott csak a természeti csodák láttán éreztem, amiből itt aztán volt bőven. Egyik ámulatból estem a másikba.

Sajnáltam nagyon, hogy már indulni kellett vissza a szállásra, de kárpótolt az a tudat, hogy holnap áthajózunk Lenbongan szigetére, az utolsó négy napot ott tölteni. Akkor még nem tudtam, hogy a legizgalmasabb kalandok csak most kezdődnek…..

8. rész, Vulkán, Bíróság, Majom bár

A következő kirándulásunk a Kintamani vulkánhoz vezetett.

A Batur hegy Kintamanin fekszik, és 1800 óta többször tört ki, napjainkban is aktív. A csodálatos panorámát nyújtó hegyet közvetlenül a parkolóból csodálhattuk meg. A vulkáni kráterben fekvő Batur tó Bali legnagyobb tava, amely vízforrásként szolgál a helyieknek, és a szigeten élőknek is. Az elbűvölő kilátás miatt a hegy környéke híres turista látványossággá vált, amely hűvös környezettel várja az idelátogatókat.

Itt egy étteremben élvezetes és nagyon hangulatos ebédet fogyaszthattunk el, ahonnan csodálatos kilátás nyílt.

Olyan mintha a világ tetején állnék. Akik félnek a magasságtól azoknak nem ajánlom Én is hezitáltam picit, de megérte.

Még egy pillantás indulás előtt. „Szkenneltem” a látványt, hogy bármikor előhívhassam az elmémből, a szívemből.

Következő hely, ahová ellátogattunk a Kerta Gosa volt, Bali egyik örökségi helyszíne Klungkung városának központjában, Bali keleti részén. A palota Bali egyik leghíresebb turisztikai célpontja, és számos turista látogatja naponta. Kerta Gosa neve szanszkritból származik, nevezetesen a Kerta azt jelenti, hogy békés, a Gosa pedig a Gosita szóból azt jelenti, hogy bejelentés. Ennélfogva a Kerta Gosa szó egy kedves joghatóságot jelent.  Itt ültek a bírák.

A falon a képek azt ábrázolják, hogy a különböző bűnöket elkövető ember milyen büntetésre számíthat a másvilágon. Mit mondjak! Nem volt egy szívderítő látvány.

A Kerta Gosa épülete nagyon egyedi és tele van magas művészeti értékkel. Tehát ez a hely egy egyedülálló hely Balin.

A Kerta Gosa melletti modern épületben igen érdekes kiállítást láthattunk Bali történelméről. Az épület előtt egy hatalmas szobor áll, emléket állítva annak a holland hölgynek, aki megszervezte az oktatást a helyiek számára.

Persze helyi árusok mindenhol vannak, és ha az ember nem szeretné megvenni a 25. szárongot, akkor szó nélkül, vagy egy köszönöm nem kíséretében elkerüli őket. Egy valaki előtt mégis muszáj volt megállnom. Pálmalevelekre kézzel rajzolta az ősi motívumokat, némi szöveges magyarázattal. Olyan kifinomult és aprólékos munka volt, hogy nem bírtam otthagyni. Egyet vettem, ami egy naptár szerűség, és most a stúdió falát díszíti. Nagyon jól esik ránézni. Értelmezni majd valamikor később fogom….

Azután ismét egy csodahelyre érkeztünk. Monkey garden and pool bar. Finom ételek festői dzsungelben. A Bella Kita Monkey bárja házi készítésű harapnivalókat, hagyományos balinéz ételeket kínál, az étteremmel szomszédos, biofarjmáról frissen szedett alapanyagokból.

Egy csodálatos, 4 méteres kő Buddha vigyáz rád, miközben nézelődsz és lustálkodsz a csodálatos végtelenített medencében.

Lélegzetelállító kilátás nyílik a kókuszdióval szegélyezett völgyre és a távoli óceánra, miközben egy jeges hideg italt, sört vagy koktélt kortyolgatsz. Fenséges!

Sok gyönyörűséggel a szívünkben tértünk haza, hogy a következő kirándulás alkalmával újabb csodára lelejünk…Tarts továbbra is velem!

7. rész: Bali művészete

Szinte mindegyik kirándulásunk alkalmával, ahol csak tehettük, meglátogattunk kézműves műhelyeket. Bali művészete a hitéből táplálkozik, és lakóinak lelkében él tovább.

Először egy batik készítő műhelyben jártunk Tohpatiban.  A batik egy Jáva szigetéről elterjedt, hagyományos indonéz textíliákon alkalmazott színmintázási technológia. Lényege, hogy egy az írótollhoz hasonló eszközzel (canthing tulis), illetve napjainkban réz nyomóformával (canthing cap) forró viaszból pontokat és vonalakat visznek fel a mintázandó textíliára. Ez elsősorban selyem, de vászon is lehet. A festést követően a viaszt eltávolítják a kelméről. Az eljárást minden szín esetén újra és újra végrehajtják. A hagyományos eljárással készült batik kelmék festésére természetes növényi festékeket használnak, gyökereket, fakérget, leveleket, terméseket és más növényi eredetű összetevőket, úgy, mint lime-ot, pálmacukrot, pálmaolajat, maniókát.

Az eredeti kézzel készített ruhadarab elég drága, de a piacokon természetesen hozzá lehet jutni olcsóbb másolatokhoz is. A különbséget csak szakavatott szem veszi észre.  Az üzletben való válogatás közben, egyszer csak Gyuri a fejemre tett egy fejdíszt, amit az balinéz nők viselnek ünnepi alkalmaikkor. Megelégedve nézegettem magam a tükörben, amikor a balinéz eladó mosolyogva azt mondta nekem: – Kamu putri! Hogy? – lepődtem meg. A kamu az még csak hagyján, de hogy putri??? Jó, rendben! A 65 év meglátszik a kecón, le van lakva kicsit az igaz! Na de hogy PUTRI? Gyuri sietett a segítségemre és fordított – azt mondta a pasi, hogy hercegnő vagy. A kamu azt jelenti, hogy TE, a putri, hogy herceg, vagy hercegnő.  Jah, így már egészen más annak a bizonyos leányzónak a fekvése.

Azért egy batikolt ruhát csak sikerült vásárolnom, és akik közelebbről ismernek, tudják, hogy sohasem hordok szoknyát vagy ruhát. Valamilyen energia mégis van itt Balin, hogy ilyen szélsőséges cselekedetre ragadtatam magam

Egy másik faluban az ezüstművességbe is belestünk. Sok nő otthon, bedolgozásként készíti az ékszereket. Viszont itt érdekes felfedezést tettem. Az ezüstműves falu sokkal rendezettebb, igényesebb, szebb volt, mint a többi. Szóval mégis ezzel keresnek a legtöbbet, és ez meglátszik a környezetükön is.

Ebben a boltban nem vásároltam, nem azért mert nem voltak gyönyörűek, de egyrészt nagyon drága volt minden, (nekem) , másrész általában saját készítésű, többnyire ásványékszereket hordok, amiből épp boltnyi mennyiség van otthon

A számos művészeti ág között az egyik legősibb a fafaragás. Sehol a világon ilyen szűk helyen nem jött létre olyan művészien faragó kolónia, mint itt Balin. A fafaragás mestersége nemzedékről nemzedékre száll. A szállásunkon is egy ilyen faragott tető alatt fogyaszthattuk el a reggelinket.

Számos üzletben árulnak kisebb-nagyobb faragott dolgokat.

És itt előre elnézést kérek a gyanútlan, és szemérmesebb olvasóimtól, de kénytelen vagyok ezt a fotót is megosztani, mert nem volt olyan üzlet, hogy egy ilyen „alkalmatosság” ne lett volna a központban. Ez konkrétan egy sörnyitó, de más funkciókkal ellátottal is találkoztunk.

A bali kőfaragás messze földön híres, a gyönyörű kőfaragványok, karcsú víztároló kőedények, szobrok a kertekben is kiemelt helyet kapnak. Gyakran a kert több pontján is elhelyezett, szent kőszobrok lélegzetelállító faragási technikáról árulkodnak, ezek általában a hindu hitvilág történetének egyes elemeit, isteneit, néha Gautama Sziddhárthát (Buddhát) ábrázolják. Homokkőből és szürke, vulkáni eredetű kövekből faragott istenségek és démonok díszítik a házakat, templomokat.

Persze réginek tűnik minden kő, de ez illúzió, mert a szürke vulkáni kőre, ezen a párás éghajlaton, hamar rárakodik a moha vagy ilyesmi, ami szinte azonnal ad egy patinát a szobornak, ami által úgy tűnik, hogy ősidők óta itt van. Persze nyilván találkoztunk olyannal is, de mondjuk én nem tudtam különbséget tenni.

Szemtanúi lehettünk egy ilyen faragott kő oszlop készítésének. A nyers tömbből, a közönség szeme láttára, szinte előrajzolás nélkül, faragták ki ezt a csodát.

A következő részben, ismét csoda helyekre viszem el az érdeklődő olvasóimat…..

6. rész: Fűszerkert, rizsterasz

A mai kirándulásunk nagyon érdekesnek ígérkezett, és az is volt. Egy fűszerfarmra látogattunk el, ahol természetes élőhelyén láthattunk különböző fűszercserjéket., mint pl. fahéj, vanília, ginzeng, gyömbér, kurkuma, stb.

Ilyen növényről nem is hallottam, pláne nem láttam:  kígyóbőr gyümölcs (salacca)

Aztán különböző kávécserjéket is mutattak nekünk, de a legnagyobb látványosság a Luwak kávé volt. Ez a „kávé fajta” Jáva szigetéről terjedt el, ami meglehetősen bizarr módon kerül az ínyenc fogyasztó asztalára.  Történik ugyanis, hogy egy cibetmacskának nevezett állat (ami egyébként nem macska, hanem a mosómedvék családjába tartozik) fogja magát, és elcsemegézget a kávécserjéken, de csak a kiválóan értett kávészemeket fogyasztja el. A kávébab héját tudja csak maradéktalanul megemészteni, maga a bab – némi fermentálás után- természetesen úton távozik

Egy ilyen állat egy ketrecben kiállítási darabként senyvedett itt a turisták kedvéért. Nagyon sajnáltam szegényt, a felindultságtól nagy levegőket véve, magamban bocsánatot kértem tőle.

Ezt a „produktumot” aztán tisztítják, pörkölik, és végül lesz belőle egy emberi fogyasztásra is alkalmas baromi drága kávé. Mi is megkóstolhattuk, 60 ezer rúpiáért kaptunk egy csészényit, amit előttünk főztek meg ezzel az alkalmatossággal.

Ezek után kaptunk egy kóstoló tálat, amin 14 féle tea és kávé volt kis poharakban. Megsúgom, hogy a luwak kávét csak úgy tudtam meginni, hogy beleborítottam az egyik kis pohárban lévő vaníliás ízesítésű kávét.

A teákból a mangosztán tea ízlett a legjobban. Az Ázsiában őshonos gyümölcs, ahol évszázadok óta használják, figyelemre méltó terápiás tulajdonságokkal rendelkezik. A mangosztánban nagy mennyiségben vannak jelen xantonok aminek számos előnyös hatását ismerik: antioxidáns, daganatellenes, anti-allergén hatásokat, gyulladásos, antibakteriális, gombaellenes és vírusellenes hatásokat. És még finom is. Hoztam is haza belőle, mert itt a helyi üzletben be lehetett mindenből vásárolni….

Tovább mentünk Ubud felé, hogy megcsodáljuk a világhírű rizsteraszokat.  Képeken láttam már, de a valóság mindent felül múlt. Sajnos az általam készített képek sem tudják visszaadni a hely csodáját.

Tegallalang egy rizsföldekből álló rizsteraszsorozat, amely Ubud központjától nem messze található. Ezek a rizsföldek a teraszos elrendezésükről híresek, amely egy hagyományos balinéz öntözőrendszer, az úgynevezett Subak rendszer szerint működik. A völgyben fekvő Tegallalang rizsteraszai rendkívül festői kilátást nyújtanak a rizsföldekre és a környező zöld tájra. Indonéziában a rizstermesztés a nemzetgazdaság nagyon fontos része, és legalább kétezer éve a balinéz kultúrához tartozik. Indonézia a világ harmadik legnagyobb rizstermelője, és bárhová is megyünk Indonéziában, rizsföldek alakítják a tájat. A piacokon rizst árulnak, és a legtöbb helyi ételben sós és édes ételként egyaránt megtalálható.

Persze a turisták kedvéért itt is van néhány épített látványosság, mint a hinta, ami szinte minden Baliról készült képen megjelenik. Láthattuk a kép készítésének módját, ami nem feltétlenül annyira romantikus, mint maga a kép Nászutaspárunk is készíttetett ilyet, és megengedték, hogy itt közzé tegyem. Innen is köszönöm

Aztán van egyéb „nyalánkság” is mint drótkötélpályán kerékpárral átkelés, és ugyan ez fekve/repülős változatban is. Szerintem jól tippeltek, ha arra fogadtok, hogy én ezeket nem próbáltam ki.

Viszont egyik ámulatból estünk a másikba a hely varázslatos mivolta miatt. Itt volt annyi tér, hogy egy picit félre tudjak ülni, és ismét könnyes szemmel végtelen hálámat fejezzem ki – mindenkinek, akit illet – hogy itt lehetek, és ezt láthatom.

És igen: I LOVE BALI

5. rész: Érdekességek

Úgy terveztük az ittlétünket, hogy 1 nap tengerparti pihenő, (pihentetni a lábainkat), 1 nap kirándulás (pihentetni a bőrünket). A mai napot a parton töltöttük, leginkább árnyékban, 50-es napvédővel felszerelkezve. Így is szépen barnultunk, szerencsére sikerült a leégést végig elkerülni. Néha azért kimerészkedtem a napra is picit.

Ebben a részben néhány érdekességet gyűjtöttem össze Nektek.  Ha Balin járunk az, ami hamar feltűnik, hogy kisebb-nagyobb nyitott kapuféleséggel találkozunk mindenhol. A települések bejáratánál, épületek, lakóházak bejáratánál, néha meg a „semmiben” is.   Megtudtuk Gedétől, hogy ezek arra szolgálnak, hogy ha valaki vagy valami ártó szándékkel érkezik, akkor a kapu becsukódik, összelapítva a gonosz lelket. Azért némi fenntartás volt bennem, szívesen megkérdeztem volna, hogy találták-e már valaha bezárva, de persze nem szerettem volna Gede vallásos érzelmeit megsérteni. Mindenesetre a kapuk szépek, és impozánsak voltak.

Egyébként Balin a közbiztonság jó, sőt a bűnözés (lopás, betörés) is nagyon kevés, mert a közösség nem tűri meg. Ha valakit rajtakapnak, nagyon megverik, kiközösítik. Azt mondják, ha valakit elkapnak, arról a legtöbb esetben kiderül, hogy más szigetről való. Viszont a fehér turistát szeretik „lenyúlni”. Vigyázni kell a pénzváltónál, bérlésnél. taxinál. Gyuri elmondta, hogy kis kivételtől eltekintve, csak az adott napban gondolkodnak. Sokszor hiába akarta megértetni az alkalmazottal, hogy hosszútávon jobban jár, ha tartja magát a megállapodáshoz, nem érdekli. Ha valamit ma „lenyúlhat” megteszi, mert kitudja mi lesz holnap. Élj a mának, ez a filozófia.  Így aztán mi is találkoztunk mind két oldallal. Általában pozitív tapasztalataink voltak e téren, de egy alkalommal (amikor Gyuri és Gede nem volt velünk) a „lenyúlás” is megtörtént teljes mértékben. De erről majd később. Elég sok rendőrt láttunk, sőt, olyan „vallási” rendőröket is, akik kockás szárongban járnak, és segítik a rendőröket, mint mondjuk nálunk a polgárőrség.

Mint mondtam a közlekedés egy őskáosz. A szigeten nincs tömegközlekedés, mindenki megy ahogy, és avval amivel tud. Viszont, nemrég elindult erre mégis egy kezdeményezés, és a kormány elindított buszjáratokat A-ból B-be, megkönnyítve ezzel a közlekedést. Gyönyörű, újszerű légkondis buszok járnak, amin nincs egy teremtett lélek sem. Nem szállnak föl rá, inkább elevickélnek motorral, sokszor egy egész család egy motoron. Többször találkoztunk ilyen busszal, soha nem volt rajta senkisem, annak ellenére hogy INGYENES!!!!!.

Ami még furcsa volt, hogy egy adag étel, amit felszolgáltak, az itthonihoz képest, féladagnak számított. Nekem mondjuk elég volt, de a férjem már a második nap azt hitte, hogy itt éhen fog halni. Úgy oldottuk meg, hogy az enyémnek a felét még nekiadtam, szóval nem ott híztunk meg…

Ami még érdekes volt, hogy nincs náluk WC kefe. Egy kis slag van felszerelve a végén egy kis zuhanyfejjel, amin magasnyomással jön a víz. Azt kell adott esetben használni. Egyébként nagyon praktikus.

Feltűnt még, hogy nagyon sok a kóbor kutya. A két hét alatt összesen két alkalommal láttam, hogy pórázon kutyát vezetett valaki, egyszer meg hogy motoron vitte Gede elmondta, hogy úgy mint nálunk nem szokás kutyát tartani, de nem bántják őket, hiszen hisznek a lélekvándorlásban. Úgy tartják, hogy nem csak emberként születhetsz újra, és ugye az esetleges „nagypapába” nem rúgunk bele. Van egy civil szervezet, amelyik azzal foglalkozik, hogy beoltják, ivartalanítják a kutyákat. Az ilyen kutyán nyakörv van. A kutyusok hozzá vannak szokva az ember közelségéhez, nem ugatnak, csak fekszenek békésen a tengerparti homokban, vagy az utcán bárhol.

Nekem enyhén szólva „rendezetlen” a városkép. Nem csak a közlekedés miatt vagy a hektikus építészeti megoldások miatt, hanem ehhez jócskán hozzájárul a villanyvezetékek állapota is, amin a mókusok rohangálnak egyik fáról a másikra. Nem tudom, hogy egy nagyobb vihar alkalmával ezzel a kábel-dzsungellel vajon mi történik?

A hagyományos fagyi ott nem szokás, de mi megtaláltuk Massimo eredeti olasz fagyizóját, ahol valóban kiváló, és olcsó fagyit kaptunk. Természetesen itt is lenyűgöző a belső tér, a fákat egyszerűen körbe építik. Ilyet mondjunk a tenderparton is láttunk. Pedig itt aztán van fa bőven, mégis vigyáznak rá.

Sok helyen láttunk hatalmas szoborkompozíciókat, mitológiai alakokkal, történetekkel. Ami mellett minden kirándulási napon elmentünk az Ramayana történetét ábrázoló gigantikus szoborcsoport volt. Ez Ráma történetét meséli el, aki Visnunak, a hindu „megtartó” istennek a hetedik földi reinkarnációja (avatárja). Ráma feleségét, Szítát elrabolta a Lanka (Srí Lanka) démonkirálya, Ravana, és a hős, szövetségeseivel keresésére indul, majd egy végső összecsapás során kiszabadítja. Fő segítője Hanumán egy csapat majom vagy majomszerű lény főnöke.

Mára ennyi az érdekességekből. Legközelebb ismét csodaszép (sírós)  kirándulási helyszínekkel és képekkel várlak  Titeket…….

4.rész: Ubud

Reggeli után, fél kilencre jött értünk az autó. Gyuri várt minket, Gede sofőrködött, és mindketten sok-sok információval láttak el minket a nap során. A szomszéd szállodából felvettünk még egy fiatal, nászutas párt. Nagyon szimpatikusak voltak, ettől kezdve minden kirándulásra együtt mentünk.

Ismét megállapítottam, hogy „életveszélyes” a közlekedés, de Gyuri csak legyintett, hogy ez még semmi.

Úgy másfél órát autóztunk Ubud városa felé, közben rendesen lehetett nézelődni, mert a forgalom miatt gyakran álltunk meg, vagy csak lépésben haladtunk.  Ezt az időt informálódásra használtuk fel.

Amit megtudtunk a falukon keresztül utazva: Minden háznak saját temploma/szentélye van, amit legelőször építenek fel a telekre, és sokszor nagyobb és díszesebb, mint a szerény ház. A falunak természetesen van külön temploma, és egy Banjar nevű közösségi hely, amihez 50-100 család tartozik. Itt gyűlnek össze esténként, a lányok itt tanulják a táncot stb. Minden család havonta egy kis összeget fizet be a közösség pénztárába, és hónap végén ezt a leg rászorultabb családnak adják oda. A családi kötelezettségek nagyon erősek, több generáció él együtt. Nincs társadalombiztosítás, nincs nyugdíj. A család és a közösség tartja el a rászorultat, épp ezért hajléktalant nem láttunk. Ha valakinek olyan szerencséje adódik, hogy meggazdagodik, akkor sem megy el a faluból, ott marad és segíti a közöséget. Legfeljebb egy komfortosabb, díszesebb házat épít, amint láttuk is. A sok szerényebbnél szerényebb hajlék közül olykor kimagaslott egy szebb, magasabb, díszesebb ház.

Az első állomásunk egy faluban egy csokoládé gyártó manufaktúra, egy gyárnak a kicsinyített változata volt. Megnéztünk egy kakaóbab ültetvényt is. Elcsodálkoztam, hogy egy viszonylag nagy cserjén csak nagyon kevés termés nő. Egyébként Indonézia 3. a világ kakaóbab termesztői között. Betekinthettünk a gyártási folyamatba is, és végül mi is készíthettünk 1-1 tábla csokit magunknak. Kóstolni is lehetett, mondjuk én maradok a svájci csokinál…..

Ezután tovább autóztunk Ubud városába, ami Bali egyik legismertebb és legmisztikusabb városa, mely a sziget közepén található. A település több száz éve a tánc, zene, szépművészetek központjaként vált ismertté. Ubudban, mint a térség kulturális életének központjában napjainkban is virágzóan képviselik Bali egzotikus művészetét. Persze itt is lépten nyomon templomba „botlik” az ember. Mi is meglátogattunk egyet, konkrétan a Pura Taman Sarasawati templomot. Ez egy vízi palota, amit Sarasawati istennő, a hindu tudás, zene, művészet, beszéd, bölcsesség és tanulás istenségének emeltek. Ahogy beléptünk az udvarába egy valóban lenyűgöző, varázslatos kép tárult elénk. Az impozáns bejárathoz vezető utat két lótuszvirágokkal tele tó szegélyezi. Minden tele van tradicionális figurákkal és faragványokkal is, amik végig kísérnek minket a túra során, amíg el nem érünk a végére, ami olyan, mint egy színpad. Ezek mitológiai alakok, szinte mindegyik ugyanannak az építésznek Gusti Nyoman Lempad munkája. Szívesen leültem volna én is egy kicsit egy lépcsőre, vagy egy félreeső zugba, hogy ne csak a turista szemével nézzem az egészet, hanem megpróbáljam a szakrális részét is érzékelni. Sajnos nem sikerült, mert indulni kellett a csoporttal tovább. De azt hiszem nem jött volna ugyanaz az érzés mint az óceánban. Nagyon sokra tartom az építészetet, mindig megcsodálom az ember által készített dolgokat is, de ami valóban „megemel” azt mindig a természet alkotta.

Hasonló élmény volt a királyi kaszt palotája is, ahová innen átmentünk. Ugyan Indonézia ma már köztársaság, tehát a királyi kaszt már nem uralkodik, de ha tudják a külsőségeket megpróbálják még fenntartani. Ugyanaz az építészeti stílus, hatalmas kapuk, aranyozott faragások, kőből faragott mitológiai alakok. Egyébként itt is működik még a hindu kasztrendszer, de nem olyan zártan, mint Indiában. Itt lehet házasodni más kasztból is, de mindig a nő lép át a férfi kasztjába, akár alatta, akár fölötte lévő. De legalább lehet.

Innen a tradicionális ubudi bazárba vezetett az utunk. Nyüzsgő, színes forgatag fogadott minket. Biztosan lehetett volna itt is órákat eltölteni, de csak egy fél óra időt kaptunk. Azért sikerült egy szép selyemköntöst vennem. Már egy ilyet kinéztem az áruházban, ahol rögzített árak vannak. Itt sikerült felérte lealkudnom. Gyuri szerint még így is a kereskedő járt jól. Megállapítottam, hogy gyakorlatilag mindenütt (boltokban, piacon, utcai árusoknál) ugyanaz az áru van. Ha egy piacra bementél, mindent láttál

Eljött az ebédidő. Egy fantasztikus helyen ebédelünk, csodás hegyoldalban, vízesés zubogását hallottuk, miközben finom helyi ételeket kóstoltunk meg! Nos, itt ismét nagy levegőket kellett vennem, hogy ne sírjam el magam a többiek előtt. Lenyűgöző, csodás kilátás. Igen, ez az én közegem.

Mai utolsó programunk a Goa Gajah Ubud – Elefánt Barlang

Feltehetően a 11. században épült, mint spirituális meditációs hely. A Bedulu falu hűvös, nyugati szélén található, hat kilométerre Ubudtól, nem kell több mint egy óra ahhoz, hogy meglátogassuk a kőfaragványokat, a központi meditációs barlangot, a fürdőket és szökőkutakat. Itt, akin rövid nadrág volt, kötelező volt szárongot felvennie. Nekem elég volt egy selyem öv a derekamra.

A barlanghoz vezető lépcsőről már olyan gyönyörű látvány tárult elénk, ami felfoghatatlan, és a sok turista ellenére még most is árasztja magából a szent helyekre jellemző ősi energiát. Bár a magas páratartalom miatt szakadt rólam a víz, mégis időnként valami hűvös borzongás futott át rajtam. Ilyen nincs, és mégis van!!! Hogy itt vagyok, itt lehetek ezen a szentséges helyen! Ismét nyeltem a könnyeimet.

A barlangba szűk bejárton lehet bejutni, ami olyan, mint egy démon szája. Bent T alakban falba vésett szentély áll, ami Shiva fallikus szimbólumát ábrázolja. Beljebb láttunk néhány ugyanilyen kivájt mélyedést, ami épp csak akkora volt, hogy egy ülő ember beférjen. Mint megtudtuk ennek a meditációs barlangnak főleg az volt a feladata, hogy sokszor egy évig is, valaki itt, ebben a kőbevésett mélyedésben meditáljon, mozdulatlanul, étlen-szomjan, módosult tudatállapotban, majd megvilágosodva jöjjön elő. Elképzelni sem tudom. Mindenesetre a döbbenet órákig nem hagyott el. Elképesztő, hogy mire képes az ember!

A fürdőmedencében sajnos épp nagyon kevés volt a víz. Mint megtudtuk a „vízért felelős” nőalakok korsójából szent víz folyik, amivel megmoshattuk volna az arcunkat. Ha sok benne a víz, a helyiek fürödnek is benne. Én egyiket sem szerettem volna, bár lehet, hogy életem lehetőségét hagytam ki, de a vizét nem találtam elég tisztának…

Azt mondanom sem kell, hogy itt, valamelyik hatalmas fa alatt szerettem volna leülni, és ha nem is egy évet, de néhány órát elmeditálgatni.  Picit azért beültem egy óriási fa gyökerei közé, mert megtudtam, hogy Buddha is egy ilyen fa alatt világosodott meg. Hát, próba, szerencse….

Fáradtan, de élményekkel telve tértünk vissza este a szállásunkra. Holnap egésznapos pihenő az óceánparton…..

3. rész: Sanur beach

Most akkor irány az óceán part!!! Mivel a mi szállásunk, ellentétben a nagy hotelekkel, nem ért ki a partig, a mellettünk lévő hotel oldalánál lévő lejárót vettük igénybe, ami ugyanúgy körbe volt ölelve növényekkel, mint itt bármi.

Végig sétáltunk a kb. 200 méteres keskeny utcácskán, és elénk tárult az Indiai-óceán teljes pompájában. Nem is sokat tétováztunk, ledobtuk a dolgainkat egy napozóágyra, és belegázoltunk a langyos, kb. 29 fokos, kristálytiszta vízbe. A férjem ért oda először, és a harmadik lépésnél már bele is huppant a vízbe, mert a finom szemcsés homok kifutott a lába alól. Ugyanígy jártam én is, és nagy kacagások közepette, mit mondjak, minden kecsességet nélkülözve tápászkodtam fel.

Végre sikerült a hullámok közepette stabilan állni a lábamon, úgy derékig merülve, amikor megérkezett az ÉRZÉS!!!!! Az, amit mostanság rég éreztem.

A mindennel való EGYSÉG érzését.

Ahogy ott álltam, a talpam alatt a finom homok, általa éreztem a kapcsolódást a földanyához. Fölöttem a ragyogó nap, ami létrehozta a kapcsolódást az éghez. Lágy szellő ölelte a vállamat, kapcsolódtam a levegőhöz, és a víz körbeölelte a testem, így kapcsolódva az óceánhoz. Előttem a parton hatalmas fügefák, ami által az ötödik elemhez, a fa elemhez is tudtam egyszerre kapcsolódni.

 Tökéletesen éltem meg a jelen pillanatát, ami a végtelenség érzését adta. Tűnő pillanatra, de magam mögött hagytam a sűrű, nehéz, lehúzó, összezsugorító emberi lét érzetét.  Egyre tágabbá, magasabbá, éteribbé vált minden. Úgy éreztem egyidőben látok, és érzek mindent. A felvillanó képek összeállnak egy könnyű, légies, életesszenciává, ami maga az ÖRÖM. Elmondhatatlan lelki békét éreztem, ahol nem lehet már mást tenni, mint sírni. Két kezemet az arcom elé téve, hagytam, hogy szabadon folyjanak a könnyeim. A férjem észrevette – ismeri már a „tüneteket” – odalépett és átölelt. Hagyta, hogy sírjak, tisztuljak, lebegjek. Álltunk ott az Indiai-óceán csodaszép partján, és végtelen hálával telt meg a szívünk. Íme, hát itt vagyunk!!!!! Micsoda érzések! És még csak az első nap!

Majd sétáltunk a parti úton. Egyik oldalon a szállodák gyönyörűséges kertjei, másik oldalon az apályba húzódó óceán.

Egy partmenti bárba betértünk, mint kiderült a Hyatt hotelhez tartozott, és én kipróbáltam a kókuszdió italt. Mondjuk ittam már jobbat is Ami nálam bevált, az a frissen turmixolt ananász-mangó-dinnye kombó. Ezt gyakran ittam, az első héten étkezés helyett is, ugyanis még nem nagyon mertem helyi ételeket enni.

A parton lépten-nyomon árusokba botlik az ember, szerencsére nem voltak túl erőszakosak.

A parti út két részre volt bontva, az egyik fele a kerékpárosoké, a másik a gyalogosoké . Tehát a mienk a KAKI feliratú volt, ami lábat jelent. Gyakran elvétettük, és amikor a biciklis ránk csöngetett, jutott eszünkbe, hogy mi „kakik” vagyunk, szóval a másik oldalon kell masírozni

Egy sötétedés utáni parti séta után ,ahol megláttuk, hogy még a HOLD sarlója is másképpen áll,  fáradtan, de szépséges érzésekkel a szívünkbe tértünk vissza a szállásunkra pihenni, mert másnapra egésznapos kirándulást tervezünk legalább 6 állomást beiktatva.

Izgalmas lesz, tartsatok velünk……

2.rész: Sanur, szállás

                      Ahogy kiértünk a repülőtér termeiből, valóban a szervezőnk által lefestett kép fogadott. Kétoldalt az út mentén végig táblákkal, transzparensekkel felszerelt emberek álltak, szerintem több mint százan, akik szállást, taxit ajánlottak, vagy konkrét név volt a táblára írva, akit vártak. A megbeszéltek alapján bőröndjeinket magunk után vonszolva, végig masíroztunk a tömeg között, egészen ki a parkolóig. És egyszer csak feltűnt egy mosolygós balinéz férfi, aki végre a Zsuzsa Csengeri táblát tartotta. Mit mondjak, jól esett. Bemutatkozott ugyan, de nem értettem a nevét, majd rögtön elvette a bőröndömet, és intett, hogy kövessük. A parkolóház előtt vár bennünket még valaki, Gyuri, akinek a nevéből is látható, hogy magyar, viszont már 16 éve ott él. Mint megtudtuk továbbiakban a kirándulások alakalmával ők fognak kísérni minket.

Éjfél körült járt már az idő, de még így is hatalmas volt a forgalom. Itt baloldali közlekedés van, ami nekem nagyon furcsa, állandóan azt éreztem, hogy szembe jön valami Sikerült az első balinéz módra díszített kerítésre rácsodálkoznom, mire Gyuri pikírten megjegyezte, hogy nagyon sok ilyet fogsz még itt látni. És tényleg

Picit azért Indonéziáról, ha már itt vagyunk. Területe 13677 szigetből tevődik, ebből kb. 6000-nek van neve és kb. 3000 lakott. Ázsia egyetlen olyan országa, mely az északi és déli féltekén is megtalálható. Az egykori holland gyarmat 1949 óta független. Bali az indonéz szigetek legnyugatibb a Kis-Szunda szigetek tagja, Indonéz Köztársaság 33 tartományának egyike, Denpasar székhellyel. A lakosság egy különös vallási esszencia szerint él, 83%-a Balinéz hinduizmust követi, akik elődje Indiából kr. e.100 körül érkeztek Balira, bár maga Indonézia vallási megosztása: iszlám(87.2%), keresztény(9.9%), hindu(1.7%), buddhista(0.7%), konfucionista (0,2%).

Kb. 25 perc autózás után megérkeztünk a szálláshelyünkre, ami Bali fővárosának Denpasarnak, Sanur nevű városrészében található. Ez egy egyszerű Homestay, azaz egy család által üzemeltetett panziószerűség. Egyszerű, de tiszta, légkondicionált szobát kaptunk.

Itt még egyszer megkérdeztem balinéz kísérünk nevét, mire ő mosolyogva monda: Gede vagyok. A férjemmel egyszerre emeltük meg a hangunkat – Te vagy a Gede? – csodálkoztunk rá, ugyanis mikor szerveztük az utat, én leveleztem messengeren egy Gede nevű férfivel, akivel megbeszéltem, hogy ha megérkezünk, felveszem vele a kapcsolatot programszervezés ügyben. – Mi leveleztünk egymással! – mondtam neki lelkesen, mire ingatni kezdte a fejét, hogy nem emlékszik. Gyuri kísérőnk hallkan megjegyezte, hogy itt minden második férfit Gedének hívnak, szóval bárki lehetett. Puff neki! Mindegy is, mert a mi Gedénk is nagyon szimpi volt.

                Gyors tusolás után bezuhantunk az ágyba, hiszen közel 24 órája úton voltunk már.  Szerencsére az ágy nagyon jó minőséget képviselt, aludtunk is reggel 9-ig szinte mozdulatlanul.

Frissen ébredve lesétáltunk reggelizni. Már éjszaka a sötétben is látszott, de most teljes pompájában feltárult előttünk a panzió kis udvara, ahol egy kis fafaragványokkal tele fedett emelvényen találtuk meg a reggeliző helyet. Már most a paradicsomban érezhettük magunkat. Kellemes hőmérséklet, csicsergő madarak, buja zöld növények mindenfelé. Finom, de a férjem számára kissé kevés reggelit szolgáltak fel. A képen kettőnk reggelije.

           Reggeli után két fontos feladatunk volt, pénzt váltani, és helyi SIM kártyát venni. Ehhez segítségünkre volt az egyik helyi magyar szervező Dani. Elvitt minket egy pénzváltóhoz, akit megbízhatónak nevezett. Ezek szerint nem mindegyik az. Egyelőre 200 eurót váltottunk be, amiért 3.220.000 rúpiát kaptunk, azaz milliomosok lettünk.  Ebből az összegből már az elsőnap elköltöttünk 1 milliót. (Sim kártya, naptej, víz, ebéd, és vacsora.) Ez annak fényében érdekes, hogy itt az átlagfizetés 60 ezer forintnak megfelelő, azaz olyan 2,2 millió rúpia. Bizony ez csak nagyon szerény megélhetésre elegendő, ami, ahogy keresztül jártuk Balit, látszott is.

Szerencsére a pénzváltó, és a bolt is a közelben volt, mert a valódi közlekedési káosszal csak most találkoztunk, így nappal. Mint említettem baloldali közlekedés van, szóval az autókra is nagyon kellett figyelni, na de a motorosok!!! „Millió” kismotoros, látszólag össze-vissza. Gyuri szerint tudják mit csinálnak, nyugodtak, és nincs sok baleset. Bali 4 millió lakosára 3 millió robogó jut. Hát, még így az első napon ez számomra nehezen elképzelhető.

              Ami már a reggeli közben feltűnt, hogy az egyik házban lakó balinéz asszony kis tálkákat helyez ki több helyre is. Megtudtuk, hogy a canang sari egy napi áldozat, melyet a balinéz Hindu emberek készítenek és ajánlanak fel a fő balinéz istennek, Sang Hyang Widhi Wasa-nak, imádságokkal, mantrákkal, valamint felajánlás a “látható” és a “láthatatlan” világnak is egyaránt. Maga a szó canang, egy kis pálma-levél kosárkára utal, mint “tálca”, míg a sari maga a felajánlás esszenciája, vagyis a virágok, melyeket meghatározott irányban helyeznek el a kis kosárkában, füstölőkkel, rizzsel és pénzérmével a tetején. A virágok színe, s iránya a Hindu isteneket (deva) jelképezi, míg a füstölők által szállnak az imák, mantrák magasba az Istenekhez. És mindezt napi háromszor rakják ki, a kis szentélyekbe, az ajtó elé, és a járdára. Elhelyezik a canang-ot a kívánt helyre, egy pohárkában lévő szenteltvízzel meghintik (megáldják) háromszor egy kis virág segítségével, miközben elmormolják a mantrát, s a füstölő segítségével az égbe küldik az imát. Ezek a kis felajánlások addig “élnek”, amíg a füstölő le nem ég. Utána megszűnik rendeltetésük, a szemétre kerülnek. És, ahogy naponta megfigyelhettük, ugyan azzal az áhítattal, imával, picit legyezgetve a füstölőből felszálló füstöt, hogy az biztosan felfelé szálljon. A felajánlással nem kérnek az istenektől, hanem megköszönik azt, amit ad, hálásak mindenért, amijük van.  Ezért olyan mosolygós mindenki, ezért sugárzik a belső béke az emberekből. Ez már az első pillanatban is nagy hatással volt rám. Láttam rajtuk, hogy számukra elválaszthatatlan a látható és a láthatatlan világ, tudják, hogy ha az ember harmóniában van a szellemi erőkkel (Istennel és a Természettel) akkor harmóniában él a többi emberrel is, és ezzel harmóniában van a saját életével, önmagával. Már kezdtem érezni a gyomrom fölött azt a furcsa bizsergő érzést, ami mindig valami nagyon jónak az előjele….

              A délutánt már az óceán parton szerettük volna tölteni, ebéd és gyors átöltözés után el is indultunk. Az óceán part… nos…. gyönyörű volt, de erről majd a következő részben…….