Az utóbbi pár hónapban egyre több szülő jelentkezik be hozzám, aki úgymond „nem bír” a gyerekével. A gyermek olyan dolgokat „produkál” amit a szülő nehezen visel, legyen az viselkedési, tanulási probléma, vagy éppen azért, mert a gyerek valamilyen fizikai tünetet mutat, amiből nem, vagy csak nagyon nehezen tud kilábalni.

Amikor a szülővel erről beszélgetek, minden esetben elhangzik ez a mondat: A mai gyerekek annyira mások! Ez így van.

Ezek a gyerekek nem fogadják el a kérdéseikre múlt hagyományos válaszait. Nem lehet őket belepasszírozni a régi rendszerbe, hiszen egyediségük ezt nem teszik lehetővé. A régi nevelési szemléletű szülők gyakran mondanak ilyesmiket: „Márpedig ezt fogod csinálni, mert én vagyok az anyád/apád!” vagy „Ezt fogod tenni, mert mindenki ezt teszi.” A régi szemlélet, főleg hatalmon, és félelmen alapult, pedig ehelyett a helyes nevelési szemlélet a bizalmon és a szereteten alapul. A “normális” gyerekek inkább lenyelik a megaláztatásokat, elfogadják alárendelt helyzetüket és engednek akkor is, ha igazságtalanul bánnak velük.

A mai gyerekek legtöbbje ezzel szemben radikálisabban reagálnak: ha leereszkedően bánnak velük, nevetségessé teszik őket, azt többnyire totális bizalomtörésnek élik meg, amelynek súlyos következményei lehetnek. Ha lényüket nem tartják tiszteletben, többnyire jellemük és személyiségük negatív oldala bontakozik ki, ami még jobban megterheli a családot és a környezetet.

Tehát a megoldás: a tisztelet a bizalom, és a feltétel nélküli szeretet.

Már látom is magam előtt a meghökkent arcokat. De hiszen én szeretem a gyermekem!!!!

Valójában nem tudod szeretni és tisztelni a gyermekedet, ha nem szereted és tiszteled önmagadat. Éppen ezért ne lepődj meg azon, ha azt mondom, hogy nem „csak” a gyerekkel kellene dolgozni, hanem a szülővel is, párhuzamosan. Sőt. Lehet, hogy az derül ki, hogy fontosabb lenne az Anya, vagy az Apa problémáit megoldani, és akkor, láss csodát, a gyermek is „kezelhetőbb” lesz.

Mert sok esetben a szülők lemásolják a saját tanult szülői mintáikat, anélkül, hogy elgondolkodnának azon, hogy ezek a szívből jönnek-e vagy sem, működnek-e vagy sem.

Az sem igaz, folytatják a szülők, hogy nem bízom a gyerekemben!

Tényleg nem igaz?

Amikor kicsi gyermekünk először próbálkozik a járással, még véletlenül sem jut eszünkbe, hogy lebeszéljük róla, pedig nagyon is jól tudjuk, hogy el fog esni. Sőt, ha elesett, mi biztatjuk a legjobban, hogy álljon fel, és próbálja meg újra és újra. Odaadjuk a FELTÉTEL NÉLKÜLI BIZALMUNKAT. Talán ekkor utoljára. Innentől kezdve a gyerek folyamatosan ilyenek hall: Vigyázz! Le fogsz esni, megütöd magadat, nem fog sikerülni, el fogsz késni, be fognak csapni, megfelelően annak, amilyen korú a gyerek. Pedig a legtöbb, amivel támogathatjuk a bármilyen korú gyermekünket, hogy BÍZUNK BENNE.

Hogy miért nincs ott a bizalom? Mert magunkban sem bízunk, mert bennünk sem bíztak a szüleink.

Ördögi kör? Ha felismerjük, akkor nem!

Érdemes tehát oldást kérni a „saját” problémáinkra, ha azt szeretnénk, hogy a gyermekünk rendben legyen.

Milyen gyereket is szeretnénk? Nyugodt, kiegyensúlyozott, egészséges, sikeres, boldog…. és sorolhatnánk.

Mi szülőként azok vagyunk? Ha nem, akkor ezt bizony nagyon nehéz lesz elérni.

Egyébként meg arra a kérdésre, hogy milyen gyereket szeretnénk a legjobb válasz az: Éppen olyat amilyen van, és éppen olyannak amilyen.

Amennyiben ezt őszintén ki tudjuk mondani magunknak, akkor rendben is vagyunk, mi is és a gyermekeink is.

 

Barátsággal:

Csengeri Zsuzsa

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm, ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.