Egészen jól indult minden. Éreztem a hívást. Könnyű, játékos energiacsomagként, a fátyol másik oldalára vágytam. Testet akartam magamnak építeni. Számba vettem a feladataimat, és figyeltem az energiaáramlást. Tudtam, ha megfelelően koncentrálok, akkor a nekem legmegfelelőbb energiába fogok becsatlakozni.

És egyszer csak belekerültem az örvénybe. Az én örvényembe, ami egészen az anyám méhéig repített. A fogantatás könnyű, és kiegyensúlyozott érzést adott, szinte alig-alig billentem ki az eddig érzett egység állapotból. Szorgalmasan építettem a testemet, sejtről sejtre. Munkám elégedettséggel töltött el.

Pár hét telhetett így el, földi időben mérve, amikor egy furcsa, szorító érzés kerített a hatalmába. Mi lehet ez? Figyeltem. Ezek nem az én érzéseim. Akkor kié? Az anyámé. Lelki szemeimmel körbenéztem, és láttam, hogy meredten néz valamire. Valami eszköz volt a kezében, amiből megállapította, hogy várandós. De, miért kellett ehhez eszköz? Nem érzi, hogy itt vagyok? Ez a szorító érzés, amit ma már tudom, hogy félelemnek hívnak, hetekig tartott. Ő félt, és én vele együtt féltem. Néha éreztem egy férfi energiáját is, az apámét. Onnan nem éreztem félelmet, felőle az öröm energiája áramlott. Ez az öröm, lassan feloldotta anyám félelmét. Én is megnyugodhattam. Tovább építettem a testem, de valahogy ez a félelemnek nevezett valami itt maradt velem, és időnként elborított. Meddig fogom még ezt hurcolni magammal?

Egy napon elérkezett az idő, és én megláttam ezt a ragyogó, csodálatos világot. Elillant szinte minden félelmem, és csak a világ megismerésére vágytam.  A világnál még csodálatosabbnak láttam anyámat. Újra éreztem azt az egységet, ami semmivel sem összehasonlítható nyugalmat, és békességet adott. Csak néha-néha tört rám a félelem.

Telt az idő, már megtudtam különböztetni az embereket, a hangokat, és különösen az érzéseket. Sokan látogatták anyámat, ami nem is lett volna baj, de el-el hangzottak olyan mondatok, amik ismét félelemmel töltöttek el.

– Egész egyszerűen képtelen vagyok lefogyni – panaszkodott a barátnőjének anyám. – Mióta a gyerek megszületett, úgy nézek ki, mint egy bálna.

Vagy:

–  Tudod, – kezdte anyám – abba kellett hagynom az egyetemet a gyerek miatt. Nem tudom, hogy valaha be tudom-e fejezni. Ráadásul egyszerűen megőrülök itthon, már úgy érzem magam, mint egy zombi. Ha a gyerek nem volna, nem élnék együtt ezzel az idiótával.

Sírni kezdtem, mint máskor is, amikor rám tört a félelem.  Úgy éreztem, túl nagy gondot okoztam az anyámnak. Talán jobb lenne, ha nem is élnék? Talán jobb lenne visszamenni a fátyol másik oldalára? Nem! Túl kell élnem. Életben kell maradnom. Feladatom van itt.  De előbb be kell bizonyítanom anyámnak, hogy jól döntött, amikor a világra engedett. Abban a pillanatban megígértem magamnak, hogy sosem fogok panaszkodni. Ki fogok bírni mindent. Meg fogok küzdeni a szeretetéért. Ha így teszek, talán elfogad, és egy nap majd valóban örül annak, hogy itt vagyok. Igen! Ezt fogom tenni. Igaz, hogy emiatt egy időre félre kell tennem önmagam, és a feladataimat.  Nem tehetek másként. Ez az életem ára.

– Asszonyom! – hallom a doktor bácsi hangját – A gyereknek autoimmun betegsége alakult ki, ami azt jelenti, hogy a szervezete önmaga ellen harcol.  Nem tudjuk, hogy honnan ered. Kezelhető, de mostani tudásunk szerint gyógyíthatatlan.

A történet fikció.

Ha tetszett, örülnék, ha megosztanád.