Ezt a kifejezést a napokban olvastam egy könyvben, és nem tudok szabadulni tőle. Kicsit fura szó, de számomra nagyon is sokat mondó, különösen most.

Mert azt hogy „selfie” azaz szelfi, ahogy emlegetjük, az nagyon is része az életünknek. A saját magunkról készített képet hívjuk szelfinek. Az, hogy lövök egy szelfit, már rutin. Mi is a feladata a szelfinek? Az, hogy pillanatképeket mutasson be az életünkből. Lövünk egy szelfit, és feltöltjük az aktuálisan fontos közösségi oldalunkra. Ezzel nincs is baj. A baj talán azzal lehet, hogy nagyon is megválogatjuk, hogy mit rakunk ki magunkról. Hajlamosak vagyunk az életünk legszebbnek ítélt pillanatait kiragadni, a legelőnyösebb arcunkat megmutatni. Így aztán ha végig pörgetjük az oldalunkat, vagy más pörgeti végig, azt találja, hogy csupa jó dolgok történnek velünk, mindig tele szájjal nevetünk, és éppen valami nagyon bulis dologban vagyunk benne. A szelfik valójában többnek, sokkal többnek, jobbnak mutatják az életünket, mint ami valójában. Ha megfigyeltétek, a szelfin mindig elől állunk, nagyobbak vagyunk a többieknél, vagy a mögöttünk lévő tájnál, legyen az bármennyire is rendkívüli látvány. Mi nagyok vagyunk, erősek és „csücsörítve” nézünk bele a többiek arcába. A szelfi mindig a valóság torzított képe, a valóság nárcisztikus eltúlzása.
Ezért aztán ideje lenne megtanulni „solufie-t” , azaz lélekképet készíteni magunkról.
Mert most van itt az ideje, hogy találkozzunk a lelkünkkel. Át kell szakítanunk a felszínen hullámzó képmutatásokat, meg kell látnunk a valódi énünket. Őszintén, „csücsörítés” nélkül, filter nélkül.

Hogy tehetjük ezt meg? Úgy hogy kérdéseket teszünk fel magunknak.
– Vajon a saját utamon járok?
– Ha nem, hol tévedtem el?
– Esetleg önelégült lettem, elfelejtettem mindenért hálás lenni?
– Felhagytam a tanulással, a növekedéssel, a változással?

Ideje soulfie- t készítenünk!
Mától kezdve gyakran elkészítem a sajátomat, és megosztom veletek.

És ne felejtsd el! Ha nehézséged, gondod, problémád akad, megtalálsz.

Barátsággal:
Csengeri Zsuzsa